A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

A csehszlovák-magyar lakosságcsere 70. évfordulója alkalmából tartottak szeptember 25-én konferenciát a németországi Hunnia Baráti Kör és a budapesti Polgárok Háza szervezésében a budapesti VIII. kerületi református templomban. A rendezvény két védnöke Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Tőkés László európai parlamenti képviselő volt, utóbbi részt is vett a konferencián, amelyről Hét évtizedes fájdalom címmel jelent meg beszámoló a Felvidék.ma hírportálon.
Horváth Ágnes, a Kossuth Rádió munkatársa egykori kitelepítettekkel készített felvételéből kiderült, hogy a felvidéki magyarság úgynevezett reszlovakizációra nem hajlandó, módosabb harmada volt a leginkább kitéve a kizsuppolásnak. Körülbelül 200 ezren vállalták magyarságukat még így is, kétharmaduk viszont, mintegy 400 ezer ember – a tortúra elkerülése érdekében – szlováknak vallotta magát annak ellenére is, hogy egyáltalán nem beszélt szlovákul. Paradox helyzetek adódtak: az elüldözöttek közül volt, aki csallóközi vagy ipolysági magyarként életében először Magyarországon került szlovák nyelvi környezetbe, Békés megyében, ahová áttelepítették szülőföldjéről, az ott élő szlovák telepesek közé, s ahol immár minden szempontból idegennek érezte magát.
„Hetven éve ég bennünk a fájdalom, amiért százezernyi magyart hajítottak ki a Felvidékről. Tolna megyében élek, ahol szinte minden településen találkozom azokkal, vagy azok leszármazottaival, akiket akkor űztek el a szülőföldjükről a csehszlovák hatóságok” – tolmácsolta Potápi Árpád János államtitkár szavait Szvorák Emese, az nemzetpolitikáért felelős államtitkárság felvidéki referense.
A Németországban élő Hahn-Seidl Alida, aki az ottani Hunnia Baráti Kör alapító tagja, elmondta: 2007 óta – amikor a pozsonyi parlament megerősítette a Szlovák Nemzeti Tanács egykori rendelkezéseit, valamint a Beneš-dekrétumokat, majd minden évben igyekeztek megemlékezni a felvidéki magyarüldözésről. Ő és Juhász Imre 2012-ben nyújtott be petíciót az Európai Parlament illetékes bizottságaihoz, az egykori csehszlovák állam faji jellegű magyarellenes intézkedéseinek az Európai Unió törvényhozása általi felülvizsgálatát és végső soron azok Szlovákia általi hatályon kívül helyezését kérve. Egyes vélemények szerint Szlovákia év végi uniós elnökségéig hallgatólagos megegyezés van arról, hogy nem foglalkoznak a kérdéssel, tehát addig döntés semmiképp sem várható. A petíció elutasítására legfeljebb politikai okokból kerülhet sor, szakmai érvek alapján ez nehezen elképzelhető – vélték annak beadói.
Tőkés László felszólalásában az erdélyi magyarok együttérző szolidaritásáról biztosította a hetven évvel ezelőtti események érintettjeit, majd több történelmi példával illusztrálta a szétszakított magyar nemzet egyes részeinek sorsazonosságát és -közösségét. Az európai fórumokon zajló kisebbségi jogküzdelem és a különböző petíciós ügyek állásáról szólva vázolta azt a labirintust, ami a brüsszeli-strasbourgi bürokrácia sajátja. Hangsúlyozta: a mostani kilátások jobbak, mint a korábbiak voltak. A Kárpát-medencei Autonómiatanács, amelynek üléséről érkezett a józsefvárosi templomba, megpróbálja kötetbe szerkesztve európai fórumok elé terjeszteni annak a helyzetnek a leírását, amely a Magyarországgal szomszédos államokban fennáll.
Branislav Škripek szlovák európai parlamenti képviselő is felszólalt a konferencián, szerinte az ún. lakosságcsere-egyezmény következményeinek szlovákiai kezelése főként a szinte teljes egészében elüldözött és kifosztott németek miatt problémás, egyébként nemcsak Szlovákiában, hanem Csehországban is, a vagyoni kárpótlást pedig legfeljebb csak egyéni módon lehet majd elérni.
Krivánszky Miklós, a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Szövetsége alelnöke azt hangsúlyozta, hogy ők pontosan ezt tűzték ki céljukul már 2002-ben, különösen a Morvaországba deportált 42 ezer magyar ügyének kezelésében tartják fontosnak. Ezen esetek a Beneš-dekrétumokat követően, a csehszlovák parlament döntései alapján történtek, tehát immár a belső állami jog szerint. Bár mind kevesebben élnek azok közül, akiket a magyarüldözésnek ez a sajátos formája érintett, az elkövető állammal szembeni jogigényükről nem mondanak le.