A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

Ünnepelni, ünnepi beszédet mondani hívtak a szervezők, és én örömmel mondtam igent, aminek számos oka van. Ezek közül némelyikre vissza fogok térni, s bár ünneprontó nem akarok lenni, néhány olyan kérdést is föl kívánok vetni, amely túlmutat a mai ünnepen. De előbb engedjék meg, hogy megköszönjem a meghívást Portik Vilmosnak és Soós Zoltánnak, s egyben gratuláljak is nekik és társaiknak, amiért immár ötödik alkalommal szervezik meg a Forgatagot, általában komoly ellenszélben.
Azok, akik hosszú ideje vitorláznak, pontosan tudják, hogy a szélcsendnél még az ellenszél is jobb. Nekünk pedig a történelem azt tanította, különösen az elmúlt száz esztendőben, hogy vitorlát kell bontani, mert szél vagy ellenszél, az mindig akad.
Azt kívánom, hogy még sokáig legyetek képesek vitorlázni itt, Marosvásárhelyen, és legyen hozzá jó szél, de néha legyen kedvező időjárás is. Azt gondolom, rég megérett az idő arra, hogy tudjunk és képesek legyünk haladni.
 
Hölgyeim és uraim!
 
A Forgatag mindenek előtt a magyar kultúra ünnepe, és ez így van rendjén. Ünnep, mert értékekről, értékteremtésről, értékmentésről, újról és régiről, azok szintéziséről szól.
Számvetés is, felmutatása annak, amit a különböző műfajok és művészeti ágak alkotói „asztalra” tettek. Jó látni azt, hogy szellemiekben gazdagodunk, hogy évről-évre többek leszünk. Ezért is jöttem örömmel.
Ilyenkor meg kell köszönnünk az alkotóknak, akik lehetővé teszik ezt az ünnepet. Nekünk ünnep, de az ő teljesítményük mögött – legyen az irodalom, színház, zene, tánc, vizuális művészetek, film vagy bármi más – rengeteg munka van, nappalok és éjszakák, keményen átdolgozott hónapok, gyakran esztendők. Elsősorban őket kell ünnepelnünk és megbecsülnünk.
 
Engedjenek meg egy gondolatot azokhoz is, akik mai tudományos szóhasználattal élve a kultúra, a kulturális termékek fogyasztói. Ők azok, akik választásaik által, döntéseikkel lehetővé teszik, hogy az alkotás rátaláljon értő és azt megbecsülő befogadójára, hisz így lesz teljes a kép.
 
A másik oka annak, hogy most is, mint mindig, szívesen jöttem Vásárhelyre, az ennél személyesebb.
A nyolcvanas években négy esztendőt itt éltem ebben a városban. Meghatározó évek voltak számomra, erről sokszor és szívesen beszélek. Legutóbb éppen Kolozsváron, ahol a magyar napok keretében néhány nappal ezelőtt egy beszélgetésen, a kultúra szempontjából a centrum és periféria kérdését feszegettük.
Ahonnan én 1982-ben Marosvásárhelyre érkeztem, onnan ez a város akkor sok szempontból centrumnak számított. Nemcsak akkor, hanem bátran mondhatom, hogy évszázadokon át.
Teljesen természetes azt kérdezni, hogy mitől lesz valami centrum. Mi kell ahhoz, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig centrumnak számítson? Mindenek előtt befolyás. Vonzó erő, ami a tekintetet abba az irányba fordítja. Ami a helykereső embernek otthont ad, mert odavonzza valamilyen látható, de inkább láthatatlan erő által. Ahol élni nemcsak lehet, nem a túlélés helye, hanem egyszerűen jó, mert pluszminőséget biztosít, versenyképes és motivál.
 
A mi 21. századunkban nem egyszerű kihívás ennek eleget tenni. Talán nem is lenne jó, ha csak egyetlen centrum lenne. Talán ez ma már lehetetlen elvárás. Ám úgy gondolom, hogy Vásárhelynek meg kell őriznie azt a helyét és szerepét ebben a régióban, Székelyföld szélén, de nem csak Székelyföld számára, amellyel rendelkezett.
És ha vannak olyan területek, ahol elveszítette, ott vissza kell azt szereznie. Kultúrában, gazdaságban, társadalmi folyamatokban egyaránt. Ez pedig azokon múlik mindenek előtt, akik itt élnek. A vásárhelyi polgárok akaratán és döntésein.
 
És én ezért nemcsak szurkolok, hanem szerény lehetőségeimmel és eszközeimmel segíteni is készen állok.
 
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
 
A Forgatagot úgy emlegetik, mint a marosvásárhelyi magyar napokat. Az itt élő magyar embereknek minden nap magyar nap. Az Erdélyben élő magyar emberek életében két ünnep között a magyar hétköznapok állnak.
Persze, ezek kicsit mindig másabbak, mint a budapesti, ráckevei, nyitrai, újvidéki vagy munkácsi magyar napok. És mégis van valami közös bennük: a nyelv, a kultúra, a történelem, az identitásunk alapjai.
A közös alapra pedig rendszeresen rá szoktunk kérdezni, mindenki a saját társadalmi környezetében a kihívásait látva és láttatva. Hogyan lesz holnap? És holnapután? Hát azután? Lesznek-e transzilván magyar hétköznapok és magyar ünnepek?
Itt is bátran kell mondanunk és vállalnunk: ez is csak rajtunk múlik! A mi döntéseinken, a mi választásainkon.
 
Az elmúlt hetekben találkoztam olyan felvetéssel mind román, mind magyar oldalról, hogy ezt a kérdést feltenni ma színtiszta nacionalizmus.
 
Román részről azt állítják, hogy nekünk még soha ilyen jól nem ment dolgunk.
Példaértékű kisebbségpolitikáról beszélnek, s közben korlátozzák az anyanyelv használatát, és csakis a mi közösségi szimbólumaink sértik a szemüket, senkit és semmit nem kímélve, eszközökben nem válogatva próbálnak nyomni a megszűnés szélére egy magyar katolikus iskolát itt, Marosvásárhelyen. Több mint öt esztendeje nem alkalmazzák a tanügyi törvényt, és közben kioktatnak, hogy hogyan kell éreznünk magunkat ebben az országban, és csodálkozva háborognak azon, hogy nem akarjuk, mert nem tudjuk ünnepelni velük együtt a centenáriumot.
Kitessékelnek az országból, s azt a látszatot keltik, hogy minden bajnak mi vagyunk az okozói, és ha mi nem lennénk, akkor ez az ország lenne a mennyei haza.
 
Magyar oldalról egyesek pedig azért nyafognak, hogy miért akarunk összeveszni a románokkal.
Nem akarunk összeveszni senkivel, ám azt szeretnénk, hogy ezer év után Erdélyben és száz év után Romániában arra a kérdésre, hogy lesznek-e holnap, holnapután és azután magyar hétköznapok és magyar ünnepek Erdélyben, a válasz egyértelmű legyen: az állam, amelynek polgárai vagyunk, valóban mindent biztosít ahhoz, hogy ez csak és kizárólag a mi döntésünkön múljon. Ma ettől még távol vagyunk.
 
Kedves vásárhelyiek, tisztelt vendégek!
 
A két nemzet kultúrája közötti párbeszéd közelebb vihet ahhoz, hogy az előbbi kérdésre a válaszunk megnyugtató legyen. Szükséges eleme a közös jövőnek, de korántsem elégséges. Sokkal többre van szükség.
Mert sajnos azt tapasztaltuk, hogy nem elég együtt színházi darabot szervezni, rendezni, nem elég Nádast vagy Esterházyt románul, Cărtărescut vagy Bănulescut magyarul olvasni.
Persze, sokkal jobban kellene ismernünk egymás kultúráját, de túl azon, meg kell próbálnunk az állam és kisebbség viszonyáról, az alapvető értékekről és szabadságjogokról, a közösnek tűnő jövőről, a közös problémákról őszinte, értelmes és néha fájó párbeszédet folytatnunk.
Mert szerintem igen, lesz ennek a párbeszédnek kínkeserves része, pillanata, de azt gondolom, hogy ennek ellenére lehetséges és szükséges.
Nekünk a transzilván örökségből leszűrhető tapasztalatunk is azt sugallja, hogy lehetséges olyan jövőképet felrajzolnunk egy képzeletbeli táblára, amely nem ellentétes sem a román többség, sem az itt élő más nemzeti kisebbségek jövőjével.
 
Hölgyeim és uraim!
 
Az Erdély különböző városaiban megrendezett kulturális napok – így a vásárhelyi Forgatag is – nemcsak arra jó, hogy megmutassuk magunkat, láthatóvá váljunk néhány napig, hanem arra is ösztönzés lehet, hogy vitorláinkba kifogjuk a változás szelét.
Ehhez kívánok mindenkinek kitartást, erőt és jó egészséget, kikapcsolódást és feltöltődést a sokszor szürkének és néha kilátástalannak tűnő hétköznapokhoz is.
 
Köszönöm, hogy meghallgattak!
 
 
Elhangzott 2017. augusztus 23-án, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában