A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

Ebben az évben a szeptember 26-i vasárnapi istentisztelet keretében emlékeztek meg Gyantán a második világháború végefelé történt szörnyű népirtásról, amelynek a Fekete-Körös völgyi református magyar falu békés, civil, ártatlan lakói estek áldozatul, összesen 45-en, köztük nők és gyermekek is. Évtizedeken át hallgatni kellett minderről, ma már emlékmű örökíti meg a mártírok neveit a református templom tövében.
1944. szeptember 24-én, vasárnap a falun átvonuló román katonaság és a hozzájuk csapódott önkéntes martalócok, no meg a környékbeli zsákmánylesők felégették a református parókiát, raboltak, gyújtogattak, zabráltak szerte a faluban, s akik addigra nem menekültek és bujdostak el, azok közül mindenkit összeszedtek, majd a fegyveresek statáriális módon kivégezték őket.
A nacionálkommunista diktatúra bukása óta több-kevesebb fény derült a történtekre, ma már tudni, hogy kik, hogyan és miért cselekedtek, s azt is, hogy a gyalázatos bűncselekményért felelős tisztek hamis ürüggyel rendelték el a megtorlást. Akárcsak egy nappal korábban a Belényes melletti Magyarremetén és Kishalmágyon, ahol 36 magyar civilt lőttek agyon Mociulschi tábornok csapatai ugyancsak partizánkodás alaptalan vádjával.
Gyantán a szerencsétlen áldozatokat, akiknek egyetlen bűnük, hogy magyarok voltak, közös sírnak adták. A történtek évtizedeken keresztül tabutémának számítottak. A tragédiát Köteles Pál, a falu szülötte Hotel Kárpátia című, Magyarországon 1989-ben megjelent regényében, a vérengzést gyermekként túlélő Boros Zoltán – az akkor munkatáborban lévő helybéli lelkipásztor, Boros Ferenc fia – Fekete vasárnap című dokumentumfilmjében örökítette meg 1993-ban. Romániában csak ekkor kezdődött az események feltárása, bár a román történetírás máig ködösít, hallgat, sőt hamisít ez ügyben. Az első meghirdetett megemlékezésre csak 2000-ben került sor Gyantán, 2004-ben aztán emléktáblát állítottak az áldozatoknak.
A most vasárnapi megemlékező istentiszteleten Soós József Tamás gyantai lelkipásztor tartott igei bevezetőt a település központját uraló református templomban, majd Gecse Attila miskolci gyülekezeti és kórházlelkész – akinek neje gyantai származású – prédikált Lukács evangéliumának 13. verse alapján (1–5.). Az igehirdetést követően a parókus lelkész köszöntötte a gyülekezet megjelent tagjait, az egykori áldozatok leszármazottait, a meghívottakat és vendégeket, majd a 20. zsoltár felolvasása után röviden felidézte a tragikus történelmi momentumot. Az 1944-ben elkövetett szörnyűségek mártírjait és túlélőit egyaránt méltatta, nem mulasztva el rámutatni, hogy ami azután következett, azaz a kommunista évek nyomorítása is alaposan hozzájárult ahhoz, hogy ma már a Fekete-Körös völgyi magyarság valahol a szórványlét és a kihalás mezsgyéjén baktat… Mindazonáltal hittel és reménységgel kell a ma emberének – éljen bárhol is a Kárpát-hazában – élnie és küzdenie, a sofóniási biztatással megerősítve a zsoltáros felolvasott mondatait: „Ne félj, Sion, ne csüggedj el!”
A záróének és az áldás elhangzása előtt két fiatal felolvasta a mártírok neveit, majd Soós tiszteletes a Királyhágómelléki Református Egyházkerület centenáriumára megjelent kötettel ajándékozta meg igehirdető szolgatársát, illetve bemutatták a gyülekezet frissen kapott zászlaját. 
A templomkertben álló emlékműnél rövid mementót tartottak, amelynek során szót kapott Szabó Ödön parlamenti képviselő is. Az emlékezők és tisztelgők koszorúkat és virágokat helyeztek el a monumentum talapzatán, majd közösen elénekelték a Himnuszt.