A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

Tisztelt szenátor és képviselő kollégák!
Tisztelt meghívottak!
Hölgyeim és uraim!
 
Azok a fiatalok, akik egyidősök a temesvári református parókia előtt fellobbant és az egész országban szétterjedt szabadságunkkal, éppen most töltötték be a huszonötöt. Fiatal nők és férfiak ők, aki elvégezték az egyetemet, talán a mesterképzőt is, munkahelyet keresnek vagy találtak már, tervezik a családalapítást. Egyre jobban érdekli őket mindaz, ami körülöttük történik, bizonyosságokat, tiszta és határozott válaszokat várnak a társadalomtól és érveket arra, hogy itthon maradjanak, mert biztos alapokra szeretnék helyezni jövőjüket.
Mit nyújthatunk nekik 25 évnyi sajátos vagy kevésbé sajátos demokrácia után? Meg kell kérdeznünk: vajon velük együtt nőtt-e fel a mi demokráciánk? Tudunk-e megnyugtató, vagy legalább elfogadható válaszokkal szolgálni? Nem kifogásokat, nem különféle ürügyeket kell keresnünk, miszerint még az útkeresés időszakában vagyunk és kísérletezünk a társadalmi lét különböző formáival, amelyek véletlenül, vagy a tehetetlenségi erőnek köszönhetően néminemű fejlődéshez is vezetnek. Ma már nem ezeket a kifogásokat várják el tőlünk azok a fiatal nők és férfiak, akik betöltötték már a huszonötöt. Sőt, mentségünk sincs arra, ha netán nem tudunk nekik pontos válaszokat megfogalmazni.
1989 decemberében mindnyájan pontosan tudtuk, hogy mire vágyunk: a SZABADSÁG minden lehetséges és lehetetlen formájára. Ugyanazzal a lelkesedéssel mondtuk mindnyájan, hogy az egyén szabadságát, valamennyi közösség szabadságát, az ország és a környező nemzetek szabadságát akarjuk, mert békében szeretnénk élni.
De mivé lett az akkor elképzelt szabadságunk? Milyen szabadság-képzetekkel rendelkezhet a 25-30 éves fiatalok nemzedéke? Vajon az önerőből boldogulni vágyó kisvállalkozó szabadságát idézzük-e fel, akinek üzletét maga alá gyűri az adók és illetékek sokasága? De szabadság-modell lehet az oktatási rendszernek az a sajátossága, miszerint a diákoknak jogukban áll nem tudni, milyen tanterv alapján vizsgáznak majd a kis-érettségin vagy az érettségin, hiszen a szabályok gyakori változása már-már követhetetlen. Vagy válasszuk, netán, az állam arra használt szabadságát, hogy visszaállamosíthatja a már visszaszolgáltatott ingatlanokat és bűnözőknek tekintheti azokat a tisztviselőket, akik csupán a törvényt alkalmazták?!
Kézenfekvő számunkra továbbá a kisebbségi közösségek szabadsága is, amely olykor csak papíron létező jogokon alapul, hiszen ezeket gyakorta még az állam intézményei sem tartják tiszteletben vagy ültetik gyakorlatba. Kiindulhatunk, esetleg, az autótulajdonosok szabadságából, akiknek jogukban áll méregdrága repülőjegyet váltaniuk, ha el szeretnének jutni időben az ország másik szögletébe, mert autópályáink nincsenek. És, végül, választhatjuk a jövőnket megalapozó szabadságot: a kismamák szabadságát, akiknek jogukban áll gyermeket hozni a világra, de a nevelésük tekintetében már nem ennyire szerencsések, mert hiányoznak a megfelelő társadalmi szolgáltatások. Emiatt az anyák elmennek az országból és itt hagyják gyermekeiket.
Vajon ezekkel a szabadság-fogalmakkal kell-e rendelkezniük a most 25 éves fiatal nőknek és férfiaknak? 
Számolnunk kell azzal is, hogy ennek a nemzedéknek van egy nagyon fontos előnye: nem tapasztalta meg a kommunizmust, nincsenek azokhoz az időkhöz köthető emlékei. Nincsenek közvetlen kötődései ahhoz a súlyos örökséghez, amely mindenféle előítéletet és sztereotípiát eredményezett. Azt is ki kell mondanunk, hogy egyetlen jelentős vonatkozásban nem különböznek ezeknek a fiataloknak az elvárásai a társadalom idősebb rétegeinek követelményeitől. Abban, hogy mindnyájan KÖVETKEZETESSÉGET várnak el tőlünk, más szavakkal: jól átgondolt tetteket, körültekintő és megfontolt lépéseket. Ha közelebbről megvizsgáljuk a dolgokat, azt láthatjuk, hogy jelentősebb gondjaink zöme annak tulajdonítható, hogy 25 év után a közéletben, de főként politikai téren, hiányzik a hosszú távú gondolkodás, nincs kiszámíthatóság, hiányoznak az életünk fontos területein szükséges stratégiák, a szélesebb perspektívájú célkitűzések. 
2007-ig két nagyobb horderejű tervünk is volt: az észak-atlanti szövetséghez, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozás és integráció. E két pontos cél elérése után, úgy tűnik, elveszítettük a lendületet, nincsenek már közös terveink. Talán ez az utolsó pillant, amelyben közös erővel hosszú távú stratégiákat dolgozhatunk ki, amelyek a legfontosabb szakterületekre vonatkoznának: az egészségügyre, oktatásra, a nagy infrastrukturális beruházásokra, a mezőgazdaságra, illetve a kisebbségek jogaira. Úgy gondolom, etnikumközi megállapodás szükséges, amely stabilitást teremt és létrehozza a tartós társadalmi békét. Olyan stratégiákat kellene megfogalmaznunk, amelyekkel egyetért valamennyi parlamenti képviselettel rendelkező politikai alakulat, és amelyek tartalmazzák a kellő, kiszámítható és konkrét intézkedéseket. Ezekhez igazodni tudna a társadalom, és nem szabadna őket egyik napról a másikra összedobott ötletekkel módosítani valahányszor változások állnak be kormányzati szinten. Az utóbbi években számtalanszor megfigyelhettük, hogy a hatalomváltás Romániában egyet jelent a nevetséges, olykor-olykor drámai színezetű zűrzavarral. A kiszámíthatóság hiánya a folyamatos bizonytalanság érzetét és a politikai szereplőkkel szembeni akut bizalomhiányt táplálja, miközben az ország egyre jobban kiürül, munkaerőt és szürkeállományt veszítünk, a társadalom fejlődését szolgálni képes, hozzáadott értéket teremtő, leleményes és okos elképzelések nélkül marad az ország. És, ha még a fiatal nemzedékek is elveszítik érdeklődésüket az életüket meghatározó intézkedések iránt, akkor a jövőnk eléggé sötét színekben pompázik, a fejlett világ perifériájára szorulunk.
Naivnak sem kell lennünk és azt hinnünk, hogy az emberek CSODÁKAT várnak tőlünk. De ha még a sorsdöntő pillanatokban sem vagyunk képesek nevükön nevezni a dolgokat, ha képtelenek vagyunk megmagyarázni választóinknak azt, hogy téves intézkedésekre téves intézkedéseket halmozni csupán csak annyit jelent, hogy szüntelenül haladunk a nem megfelelő irányba, ha nem tudjuk megindokolni, hogy a népszerűtlen döntések olykor szükségesek, akkor együtt fogunk rajtaveszteni a végtelenségig. Nem kell azt az illúziót keltenünk, hogy mi amolyan kis csodatevők vagyunk, akiknek mindig kézügyben vannak a megoldásaik még azokra a problémákra is, amelyeket nem lehet azonnal megoldani. Engedjék meg, hogy egy másfajta nézőpontot javasoljak, és retorikus kérdést fogalmazzak meg: vajon nem volna könnyebb dolgunk, ha az állam és intézményei nem kezelnék a polgárokat és egész közösségeket olyan gyermekekként, akik nem tudják eldönteni, mi a jó és mi a rossz számukra?! Úgy gondolom, sokkal egyszerűbb volna, ha tiszteletet csak tiszteletért, bizalmat csak bizalomért cserében várnánk el, érdeklődést pedig a folyamatos érdeklődésünkért viszonzásképpen. Ez néhány olyan érték és elv, amelyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 25 éve hisz. Mi megtanultuk, hogy a csodákban csak ünnepek táján hihetünk, a hétköznapokban pedig csak akkor, ha már láttuk amint gyakorlatba ültetik őket. Jól tudjuk, mekkora munkával jár az, hogy a magyar közösség egy lépéssel közelebb kerüljön a kisebbségeknek biztosított európai jogok mércéjéhez.  
Románia egyetlen olyan politikai alakulata a miénk, amelynek 25 éve ugyanaz a politikai programja, megnevezése, logója és ugyanazok a célkitűzései.  Ez nem azt jelenti, hogy ósdiak vagyunk, képtelenek a megújulásra, hanem azt, hogy tudjuk, mit akarunk, mit szeretnénk a közösség jövője érdekében, hogyan képzeljük el közös jövőnket ebben az országban. Az RMDSZ két és fél évtizede fogalmazza meg a magyarság sajátos követeléseit a hazai és a külhoni fórumokon és intézményekben. Partnerei és támogatói voltunk az észak-atlanti szövetséghez és az Európai Unióhoz való csatlakozásnak és integrációnak. Kezdetektől fogva azonosultunk az európai értékekkel, a jogállamiság elveivel, hittünk a demokratikusan működő intézményekben, a szabad társadalomban, a piacgazdaságban, a közösségi jogokban, a szabad anyanyelvhasználatban, a különböző autonómiák intézményes rendszerében, az aktív és önálló civiltársadalomban, a jóléti államban, amely mindenkié. Kiváltságnak és megtiszteltetésnek tekintjük azt, hogy mindazok, akik becsmérelnek, kritizálnak, vagy törvénybe foglalt felszámolásunkat kérik, mindössze következetességünket róják fel, s bár rosszat szeretnének mondani rólunk, tulajdonképpen dicsérnek, csak kissé sarkosabban, bonyolultabban fogalmaznak. Továbbra is következetesek, kiszámíthatóak leszünk, tiszteletben tartjuk adott szavunkat, hiszen meggyőződésünk, hogy csak így segíthetjük a jogállam megalapozását, csak ezekkel az értékekkel szolgálhatjuk Romániában a demokratikus intézmények megerősítését.
Közös jövőnkre gondolva ebben az országban azon a napon, amelyen a nemzeti kommunista rezsim bukására emlékezünk, úgy gondoljuk, hogy egy másfajta „diktatúra” szükséges: az egymás iránti tisztelet „diktatúrája”, az állami intézmények és a polgárok közötti kölcsönös tisztelet „teljhatalmára”. Mert kitartóan keresnünk kell a megoldásokat, amelyek által az ország gyarapodhat, erre pedig a stratégiai gondolkodás és a projekt-alapú munkavégzés eszközeit kell felhasználnunk. 
Az RMDSZ része kíván lenni ennek a fontos tervnek azért, hogy a szabadságunkkal egyidőben született fiatal nőknek és férfiaknak legyen egy szikrányi reményük arra, hogy a következő években megerősödnek azok az értékek, amelyekért embertársaik életüket áldozták 1989 decemberében. Azt szeretnénk, hogy a történelem kereke ne forogjon visszafelé, és ezeknek a fiataloknak ne kelljen megtapasztalniuk mindazt, amit szüleik és nagyszüleik átéltek 1989 előtt.
 
2014. december 17.