Az erdélyi magyar érdekvédelmi és politikai képviseletnek, általánosságban szólva, az a feladata, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Oda, ahová valók. A kisebbségi jogok helyén kisebbségi jogok, a magyar utcanévtáblák helyén magyar névtáblák legyenek, és a felsorolást folytathatnám iskoláktól egyházi ingatlanokig.
A mai napon is a helyére kerül valami. Mától itt áll Ady Endre szobra a város másik nagy alakja, Wesselényi Miklós szobrának tőszomszédságában. Pontosabban nem áll, hanem ül egy padon.
Azt jelzi, hogy bár Ady Endre irodalmi, kulturális jelentősége gigászi, valójában ő is csak egy egyszerű ember. Aki mellé le lehet ülni a padra, akár szelfizhetünk is vele, mint egy rock-sztárral vagy egy Insta-influenszerrel.
Egyébként jó kérdés: ha Ady Endre most élne, használná a közösségi médiát, vagy sem? És ha igen, akkor vajon hány követője lenne?
Kedves barátaim!
Legalább három magyarázata, három oka lehet annak, hogy Ady szobra ide kerüljön Zilah régi főterére, szemben egykori iskolájának épületével. Ezek közül kettőt biztos nem kell hosszan magyarázni.
Senki magyar embernek, magyarul beszélő, gondolkodó embernek nem kell elmagyarázni, hogy miben áll Ady Endre jelentősége. Hogy Ady Endre nemcsak a magyar költészetet, de a gondolkodást és a nyelvet – vagy legalábbis annak használatát – megújította, átalakította. Mindörökre.
Ady a kortársunk. Ma is olyan költő, akit maradéktalanul értünk. Akihez nem kell szótár és nem szükséges lábjegyzet – mert azon a nyelven, abban a dialektusban beszél, amit mi is értünk. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: mi már Ady nyelvét beszéljük, ezért is érthetjük őt.
A második okot, magyarázatot kívülről fújja minden zilahi polgár. Hiszen maga Ady írja: „Az én lelkemet itt formálták e cifra falak helyén. Aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat.”
1903-ban írta ezeket a sorokat, már túl van Debrecenen és Nagyváradon, de később sem vonta vissza sem a Budapesten, sem a Párizsban töltött idő után. Van-e nagyobb elismerése egy városnak, egy város szellemiségének, mint ezek a sorok? Nem hiszem.
Ezért lehet Ady Endrének immár a második szobra Zilahon, de lehetne még akár fél tucat vagy annál több is – minden szegletében a hálás városnak, ahol a költő valaha megfordult.
Aztán van egy harmadik, kevésbé ismert vagy kevésbé nyilvánvaló oka annak, hogy itt és most Ady Endre szobrát avatjuk. Kevesen tudják, hogy a Szilágyság nagy szülötte elsők között hihetetlen éleslátással ismerte fel Erdély jelentőségét és különlegességét a magyar történelemben. Akkor foglalta össze annak lényegét, amikor a transzilvanizmus huszadik századi újrafogalmazása még nem történt meg. Mert Ady Endre nemcsak költő volt, hanem publicista és esszéíró.
„Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus, és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. ... szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani, hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk”, írja.
Így lehet az, hogy amikor Ady Endrét ezzel a mai szoborállítással ünnepeljük, akkor nemcsak a nagy magyar költőre, nem pusztán Zilah odaadó rajongójára, hanem az erdélyi gondolat egyik szülőatyjára is emlékezhetünk.  
Ady irodalmunk egyik huszadik századi legnagyobb alakjaként a 21. századi magyar kultúrának is megkerülhetetlen alakja. Aki nem érti őt, nehezen értheti meg mindazt, ami Ady után született az irodalomban.
A városról szóló vallomása kedvessé teszi őt valamennyi zilahi számára. És transzilvanizmusa miatt minden erdélyi ember magáénak érezheti, függetlenül attól, hogy a Meszes túloldalán, Magyarsárdon vagy a Hargitán is túl, Csíkzsögödön él.
Jó helye lesz Ady Endre szobrának, jó helyen lesz Ady Endre az általa is nagyrabecsült Wesselényi Miklós szobrának szomszédságában, kit egyenesen Leonidászhoz hasonlított; szemközt az iskola épületével, ahol négy „determináló” esztendőt töltött, és amelyet a zsibói bölény családja generációkon át támogatott!
Engedjék meg, hogy ezen a ponton köszönetet mondjak azoknak, akik mindezt lehetővé tették. Az emlékmű a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács kezdeményezésére készült el, köszönet érte mindenkinek – és hadd említsem meg név szerint is Bogya Annát, aki a maga vulkanikus természetével harcolt érte. Ezt a kezdeményezést a megyei RMDSZ felkarolta, és együtt valósították meg a Magyar Kormány, illetve a Communitas Alapítvány finanszírozásával. Köszönet érte, és köszönet a városnak is!
Köszönet illeti az alkotót, Bíró Lajos szobrászművészt is, aki Kelet-Magyarországról szinte hazajár Erdélybe. És aki megértette, hogy nekünk akkor is hősök a hőseink, ha nem állva vagy egyenesen a magas lóról mutatják az irányt, hanem csak itt ülnek közöttünk.
Végül, de nem utolsó sorban külön szeretnék köszönetet mondani Seres Dénesnek, az RMDSZ Szilágy megyei szervezete elnökének. Lassan negyedszázada annak, hogy nélküle semmi sem történik a megyében – és ha valamire mégis szükség lenne, az biztos meg fog történni őáltala is.  
Dénes pontosan érti, amit az erdélyi magyar politikáról mondtam. Hogy annak az a feladata, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok. Oda, ahová valók.
Ma is ez történt, és így van ez jól. Ady szobra a helyére került, arra a helyre, ami megilleti őt.
 
Elhangzott 2020. január 26-án.