Tőkés László ny. lelkipásztor, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke volt a meghívott igehirdetője a nagykároly-belvárosi egyházközség által szervezett egyetemes imahét január 26-i, vasárnapi záróalkalmának. Egyéni és közös útkeresésről, hitbéli helytállásról, a félelem leküzdéséről beszélt.
Pál apostol történetére alapozta prédikációját, elmondva, hogy a bibliai történetek metaforikus képei minden korban értelmezhetők a hívő keresztények által. „A Szentírás nagyon gyakran beszél költői képekben. Ennek megfelelően az életet is metaforikus módon mutatja be, elég, ha Pál apostol közismert mondatára gondolunk: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Életpályáját futásnak nevezi, s a köznyelvben is életútról beszélünk, melynek van kezdete és vége, s vannak állomásai, válságai, mélységei és magasságai. Ez az út az élet útja, melyben arra kérjük Istent, szabja ki és vezessen életünk útján a boldogulás és az üdvösség irányába – mondta az igehirdető, majd így folytatta: kibővítve ezt a képet, egy hajóútról beszélhetünk, mert egy ilyen kép is meghonosult az irodalomban, hogy az életünk a túlsó part felé vezet; ezernyi veszéllyel, bajjal tarkított utazás ez, mely még a földi útnál is kiismerhetetlenebb. „Vajon milyen jövő vár reánk? Vajon milyen jövő vár gyermekeinkre? S egyáltalán jó irányba haladunk-e, hisz hiába minden erőfeszítés, ha elindultunk Budapest felé, és megérkezünk Bukarestbe. Helyesen kell megválasztanunk az irányt is. Felvetődik a korántsem költői kérdés: vajon jó irányba haladunk-e egyénileg és együttesen is? Én magam, ez a gyülekezet, erdélyi, magyar nemzetünk: vajon jó irányba haladunk-e?” – hangzott el a szószékről.
Az Európai Parlamentben éppen egy tucatnyi évet eltöltött püspök arról is szólt, hogy véres és erőszakos történelmi eseményekben bővelkedő évszázadot hagytunk magunk mögött. „Két világháború, 1956 vagy a Ceauşescu-féle tisztogatások idején minket is környékeztek hasonló félelmek, kilátástalanság és veszedelmek. Mi lehet, mi lesz ebből? A kilátástalan helyzetben szólal meg Pál apostol az ige révén, s szavai ma sem vesztettek aktualitásukból. Ne féljetek! – üzeni ma is az apostol, ma már a lelkészek által. A félelem motívuma kiemelkedő, talán még magánál a veszélynél is veszedelmesebb. Mert aki fél a jövőtől, az eljátssza annak az esélyét, hogy a jövőnek nyertese legyen. A harcosokat sem annyira az ellenség győzte le a történelemben, mint a félelem. Megtapasztaltuk ezt a félelmet mi magunk is, hiszen 1989-ben féltünk, rettegtünk. Félt az egész gyülekezet, sőt, halottja is volt. Elmondhatjuk: nem az a bátor, aki mer, hanem az, aki legyőzi a benne eluralkodott félelmet” – szögezte le, majd megismételte: „Ne féljetek! – bátorítja Pál apostol az utasokat, és Istenre irányítja a tekintetüket. Ne a mélybe nézzetek, mely el akar nyelni bennünket, hanem az Istenre nézzetek, aki fel akar emelni minket! Őt kérdezzük, mert a Szentírással az ő angyala ad iránytűt a kezünkbe. Istent hallgassátok, reá figyeljetek, mert ő mutatja meg a szabadulás útját, gondoskodik róla, hogy átjussunk az életveszélyes hullámokon. A bibliai történetben is így van. Együtt vannak a hajón pogányok és hívők, köztük Pál, Isten apostola. Ilyen a világ, közös a sorsunk, útitársak vagyunk mi is egy nagy hajón. Útitársainktól csak a hitünk, csak a felfogásunk különböztet meg bennünket, és a válaszunk az adott válságos helyzetekre. A mélységek és örvények nem nyelnek el minket, s bár a mi szívünket is körülfogja a félelem, leküzdjük azt, és nem kötöz le, nem bénít le bennünket. Mert a szeretet elűzi a félelmet, és Krisztus megszabadít minket is.”
A továbbiakban az igehirdető így biztatott: „Testvéreim, az élet útján minket is megpróbáltatások várnak, de akármennyire is eltévedtünk volna, Isten útját kell keresnünk, és ha hajótöréssel fenyegetne is az élet, akkor is tudnunk kell, hogy Isten megszabadíthat és boldogíthat, üdvözíthet bennünket. Ehhez viszont viharálló, erős hitre, reménységre, szeretetre van szükségünk. Ebben a közös hajóban utazunk mi, reformátusok, magyarok, és kisebb-nagyobb egységben beszélünk családjainkról, közösségünkről, népünkről, gyülekezetünkről. Sorsuk a mi sorsunk, és ha szétesik a hajó, utasaink, a közösség szétesik, akkor menthetetlenek vagyunk. De íme, a szeretettel és a közös nyomorúságban vállalt szolidaritással – melyre Pál apostol tanítja őket – megmenekülnek. Hallgassunk az angyal szavára, aki Krisztussal együtt hirdeti: Ne féljetek! Így bátorít minket Isten igéje erejével, hogy leküzdjük félelmeinket, és bátran vágjunk neki a jövőnek.”
A püspök a továbbiakban köszönetet mondott a nagykároly-belvárosi gyülekezetnek a meghívásért. Kifejtette, hogy mindig jó érzéssel érkezik Károli Gáspár városába. De rámutatott arra is, hogy „az elmúlt harminc évben bizony megtépázott sereg lett a mi magyarságunkból és egyházunk népéből, mert nem az következett, amire számítottunk. A legnagyobb probléma számunkra, hogy elapadtunk, gyermekeink elmennek innen, és miközben a fél világ Európába akar költözni, a mieink is elhagyják ezt a földet, ahova aztán idegenek jönnek a helyükbe. Pont a kegyelmi időt nem használjuk ki arra, hogy fordítsunk sorsunkon. Hiszen ha azt mondtuk az igében, hogy Isten ajándékba ad minket egymásnak, akkor innen eltávozóban minden ember és gyermek veszteséget jelent számunkra. Mindannyian szegényebbekké válunk, és ne csodálkozzunk, ha sorsunk jobbra fordulása elmarad. Most, amikor visszaemlékeztünk a harminc évvel ezelőtti eseményekre, akkor nem is annyira az ünneplés, hanem a magunkba szállás alkalmai voltak mindezek. Számot vetni arról, mire jutottunk, mi áll a dolgok hátterében, miképpen uralkodik tovább a titkosszolgálat a bukaresti politikában, hogyan dőzsölnek a múlt rendszer haszonélvezői, miként prédálják fel ezt a szép, nagy országot, amely az ölükbe hullott, és nem tudják megbecsülni. Nagy kár, és magukra vessenek azok, akik hagyják, hogy ez így maradjon!”
Tőkés László alkalmi beszédében úgy vélte: a rendszerváltoztatás kerek, 30. évfordulója mementó, emlékezés és emlékeztetés kell legyen számunkra, hogy nem szabad hagynunk, hogy rossz irányba forduljanak és haladjanak a dolgok. „Az imahét is szolgáljon arra, hogy Isten elé helyezzük életünket és sorsunkat, egyházunk helyzetét és népünk sorsát, így keressük az ő útját, hogy jó irányba hajózhassunk! Hajózni és haladni márpedig szükséges, élni kell, de nem mindegy, hogyan tesszük. Ne feledkezzünk meg az isteni útról, az eredetileg kitűzött célokról, és egymás közösségét erősítve, a nekünk ajándékozott emberekkel összefogva próbáljunk meg változtatni sorsunkon, helyzetünkön! Ehhez kívánom Isten erejét és áldását” – zárta szavait a püspök.
Az istentisztelet folytatásában Tőkés László és a gyülekezet lelkésze, Tukacs József együtt osztották ki az úrvacsorát a híveknek.