Tisztelt gyászoló család!
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Minden bizonnyal az lenne most a tisztem, hogy a politikus Bárányi Ferenc munkáját méltassam. Csakhogy én nem tudok különbséget tenni a politikus, az orvos, az író között, hiszen ő egy olyan bánsági vagy erdélyi, tágabb értelemben romániai magyar hagyományt követett, hogy bármilyen szerepet kínált a történelem az értelmiségnek, ezek a szerepek ugyanazt jelentették: a szolgálatot.  Az éppen itt, Temesváron született Kós Károly mi is volt vajon, író-e, építész-e, szerkesztő-e, könyvillusztrátor-e vagy politikus? Folytathatnám a sort, de csak jelezni akartam, hogy a sors azzal átkozta vagy áldotta meg sok fontos elődünket vagy kortársunkat is, hogy mindig minden pillanatban azt a feladatot válasszák, amely közösségük számára éppen a legfontosabb. Igen, Bárányi Ferenc ilyen ember volt, azt tette, amire éppen a legnagyobb szükség mutatkozott: írt, gyógyított, szervezett, tárgyalt, tiltakozott, lázadt. Ha úgy tetszik, valóban, a szó legmélyebb értelmében képviselő volt, és nemcsak abban a tíz évben, amikor együtt voltunk a román parlamentben. Képviselte az övéit. Képviselte a jobb, szabadabb jövőt akkor is, amikor a diktatúra fekete autói álltak a házunk előtt, és akkor is, amikor eltűnt már a diktátor, de a lelkünk még sokáig nem szabadult fel, és ki tudja, szabadok vagyunk-e igazán ma is. De sok minden változott mégis, és ehhez döntő módon hozzájárultak az olyan emberek, mint Bárányi Ferenc.
Most, hogy fel kell idéznem őt, és vissza kell gondolnom hajdani találkozásainkra, nem tudok szabadulni egy képtől: ahogy ez a folyamatosan izzó ember, ez a lefojtott-tűzhányó-ember ott ül az RMDSZ-frakció tanácskozásain, és széles, erős, a papírt szinte szerteszabdaló tollvonásokkal jegyzetel. Aztán abbahagyja, indulatosan hozzászól a vitához, elmondja mindig őszinte, mindig megszívlelendő véleményét, és ahogy befejezi, tovább szántja a papírt. Velünk van végig, de közben írja a krónikát a jövőnek, mert tudja, hogy el kell majd számolnunk az utódoknak. Vibrál minden körülötte, mozog a füzet, néha az asztal is, amint rója a sorokat. Éli, amit tesz. Egész lényével ír. Egész lényével gyógyít. Egész lényével politizál. Magához alakítja a körülötte levő világot, otthonossá teszi még a szállodai szobáját is, esténként bánsági illat száll ki onnan, levest főz egy rezsón a fürdőszobában, csóváljuk a fejünket, de lelkünk mélyén tudjuk, hogy neki van igaza, mert csak saját szabályai szerint hajlandó létezni. Ugyanígy tette annak idején otthonossá Temesvárt a maga számára, de az őt meglátogatók számára is, és otthona lett arra a rövid időre, amíg miniszter volt, az egészségügyi minisztérium is Bukarestben.
Micsoda veszteség, kedves Feri, kedves Bátyánk, ahogy te minket neveztél akkor is, ha öcséid lehettünk volna legfeljebb, micsoda hiány, hogy nem vagy már közöttünk, és hogy az elmúlt években hagytuk egyre halkulni a hangod! Pedig kellene még nekünk és az utánunk jövőknek a te nemzedéked alázata, az a különös képesség, hogy mindig azt az utat válassza az ember, ami a legnehezebb. Hiszen ezeken a tájakon gyors előrehaladást, könnyű sikert csak a tévutak kínálnak. Bizony, szükségünk van ennek a búcsúzó generációnak a hitére, hogy nem egyszerűen mesterség a politika sem, az irodalom sem, az orvoslás sem, hanem sokkal több: a másik ember, a többi ember szolgálata.
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Erre a szomorú alkalomra készülve, kezembe vettem Bárányi Ferenc legutóbbi regényének, a Boldogság délibábjának nekem dedikált példányát, belelapoztam, és amire észrevettem, már egészen belefeledkezve ismét végigolvastam. Az életét írta. Az életünket. Jól írt, de ami ennél is fontosabb: hiteles író volt. Minden sorában rá lehet ismerni, sehol sem hazug, sehol sem hamis. Ez pedig nagy teljesítmény. Érezni abban is, amit ír, hogy célja van, mondani akar nekünk valami fontosat, ebben a regényben például azt mutatja meg, ahogy a zsarnokság így vagy úgy megnyomorít mindenkit, és hogy ennek ellenére mégis meg kell próbálni tenni valamit a többiekért. Célja volt politikusként is. Sokan már csak arra emlékeznek valószínűleg, hogy rövid ideig egészségügyi miniszter volt 1998-ban, aztán igaztalanul megvádolták, próbálták bemocskolni ennek a végtelenül tisztességes és 1989 előtt is bátor férfiúnak a múltját.  Lemondott a miniszterségről, hogy amíg az igazságra fény derül, mint ahogy fény is derült később, ne akadjon el az egészségügyi rendszer reformja. Mert azt viszont ma már kevesen tudják, hogy a képviselőház szakbizottságában oroszlánrésze volt az egészségügyi biztosító rendszer kidolgozásában, hónapokon át követhettem, ahogy kitartóan küzdött a törvény elfogadásáért. Aztán 1998-ban nyilvánvalóan éppen azért támadták meg miniszterként, hogy hátha meg tudják gátolni a törvény életbe léptetését, hiszen a régi rendszer továbbvitele sokaknak érdekében állt. Lassítani igen, de leállítani már nem sikerült a változást, és ebben nagy-nagy érdeme volt Bárányi Ferencnek. Életének egyik legnagyobb megvalósítása volt ez szerintem. Azóta persze új meg új reformok kellenének, és ehhez olyan nagy tudású, kulturált, okos és hiteles emberekre lenne szükség ma is, mint amilyen Bárányi Ferenc volt. Sajnos, immár csak: volt. Vagy mégis van valahol most is? Azok az „égbe nyúló kockakövek”, amelyekről egyetemi éveit felidézve ír, tényleg felvezették az égbe? Meg vagyok győződve erről.
Aneszteziológus volt, az volt a hivatása, hogy valami módon csillapítsa vagy megelőzze a fájdalmat, és mindig eleget tett feladatának.
Kedves Feri, azt gondolom, hogy amiképpen te, a folyton izzó, robbanékony, de mégis fegyelmezett ember egyetlen pici tű hegyével enyhülést tudtál hozni másoknak, ugyanúgy a Nagy Altatóorvos, a mindenható láthatatlan tűjével most elaltatott téged, hogy sok felgyűlt fájdalmadat ne érezd, de egyszer valamikor fel is fog ébreszteni, hiszen képes erre.
Bízzunk ebben!
Isten nyugtassa Bárányi Ferencet!
 
MARKÓ BÉLA
 
Elhangzott 2017. január 10-én, a dr. Bárányi Ferenc emlékére tartott gyászmisén