„Magyar történet múzsája, / Vésőd soká nyugodott. / Vedd föl azt s örök tábládra / Vésd föl ezt a nagy napot!” Amikor Petőfi Sándor ezeket a sorokat írta, maga sem gondolhatta, hogy verse próféciává válik, és hőn szeretett nemzete azóta is, több mint másfél évszázada legnagyobb ünnepeként ünnepeli március 15-ét. Tisztelet a bátraknak! – mondjuk ma is, a magyar szabadság karácsonynapján, amikor a márciusi ifjakra és Őrá emlékezünk, és az előttünk járókra nézve Alaptörvényünk Nemzeti hitvallását idézzük: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” A „népek tavaszaként” emlegetett 1848-as esztendő nemzetei között pedig kiváltképpen „büszkék vagyunk arra – is –, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát” – mondjuk szintén a hitvallás szavával. Áldott legyen azoknak az áldozata és emlékezete, „Kik érted haltak, szent világszabadság!” (Petőfi Sándor)
Nagyváradról jövök, mely a szabadságharc folyamán önvédelmi harcunk egyik legfőbb fellegváraként és hadibázisaként tüntette ki magát. 1848 december elején itt volt az első főhadiszállása Bem tábornoknak, Kossuth Lajos kormányzó megbízatásából innen indította útjára a győzedelmes erdélyi hadjáratot.
Köszönöm az ünnepi meghívást Szegedre. Hozom magammal Erdély, az elszakított Részek és Biharország, valamint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napjának harcos köszöntését annak a városnak, mely a forradalmi Magyarország egyik fővárosaként és a szabadságharc utolsó végváraként a végsőkig kitartott, és védelmezte az ellenségek gyűrűjébe fogott, a zsarnoki hatalmakkal élethalálharcát vívó hazát. „Szegednek népe, nemzetem büszkesége” – októberi toborzóbeszédében Kossuth Lajos ekképpen méltatta a délvidéki önvédelem harcvonalán helytállók városát.
A Csongrád Megyei Közgyűlés és a Kormányhivatal, valamint a megyei fejlesztési biztos és Főtisztelendő Kiss-Rigó László püspök úr közös meghívójukban a reformáció 500. évfordulójáról is említést tesznek. Történelmi egyházaink testvéri ökumenikus közösségében – éppen ezért – hadd idézzem az Apostolok Cselekedeteinek könyvéből a börtön torkában álló Péter apostol bátor szavát: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29). Másfél évezreddel utóbb Kálvin János, a reformátor – egyebek mellett – erre alapozta híres ellenállási tanát, mely jogi és erkölcsi alapot biztosít arra, hogy az emberek szembeforduljanak az Isten akaratát megszegő zsarnoki hatalommal. Ennek a teológiai tanításnak a konkrét történelmi példájaként tekinthetünk a márciusi ifjak és a pesti polgárok lázadására, a hadba hívott nemzet honvédő háborújára. Ezzel a hittel lázadt fel Bocskai István hajdúnépe a Habsburg császári önkény ellen, és – tudva vagy nem tudva – ez a „polgáriasult” erkölcsi hitelv öltött testet Petőfi Sándor Nemzeti dalában. A magyarok istenének nevére mondott esküvés ebben a megvilágításban nézve immár nem valamely „vallási nacionalizmus” – ahogyan bírálói gondolják –, hanem az ember ember általi elnyomása visszautasításának és a szabadság szent ügyének az istenes igazolása (legitimációja). „Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” „A magyarok Istene” itt nem kizárólagosságot jelent, hanem népe Szabadítóját tekinti benne sajátjának a hívő magyar ember, akihez az örökkévaló Isten anyanyelvén, Károlyi Gáspár Bibliájának nyelvén szól. Ez az Isten az, Aki az első Pünkösd napján – és azóta is – minden népet a maga nyelvén szólított – és szólít – meg, és ma is szabadságra hív el, és felhatalmaz arra, hogy minden isten- és embertelen parancsuralom, önkény és jogfosztás ellen fellépjenek, és azok ellenében – ha kell – akár fegyverrel is megvédjék magukat.
Az elmúlt századokban, de különösképpen a huszadikban bőségesen kijutott nekünk mindenféle önkényuralmi rendszerből és elnyomásból. Szeged, Temesvár és Arad nem csupán a Habsburg és a cári csapatok általi leverettetésünket, valamint az ellenforradalmi megtorlásokat, hanem a Rákosi- és Kádár-féle kommunista diktatúrát is eszünkbe juttatja, mely nemcsak saját népével bánt el, hanem évtizedeken át a román nacionálkommunistáknak kiszolgáltatott erdélyi magyarságot is sorsára hagyta. A nemzeteinket leigázó szovjet kommunista testvérpártok, ha lehet, valósággal tökélyre fejlesztették a Habsburgok által alkalmazott „divide et impera” / „oszd meg és uralkodj” elvét.
Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc éppen 1848-49 örökségéből merített példát, és állította a barikádokra Petőfi és Kossuth népét. Mint ahogyan – az Alaptörvény tanúbizonysága szerint – „mai szabadságunk is az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mostani szabadságharcunkat, önrendelkezésünkért vívott küzdelmünket 1848, 1956 és 1989 történelmi nyomvonalán kell folytatnunk.
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, idén február 25-én a szegedi Kiss Tamás tartott érdekfeszítő előadást Nagyváradon az itt megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) a forradalom kirobbantásában játszott meghatározó szerepéről. Ezzel a rendezvénnyel zártuk az 1956-os, valamint a Gulag-emlékévet. Méltó, hogy az 1989-es temesvári népfelkelésről is ebben az összefüggésben emlékezzünk meg, hiszen amint a jelenlegi hazai és nemzetközi helyzetből kitűnik, a küzdelem még korántsem ért véget.
A magyar kormánynak – változott körülmények között – ismét egyenlőtlen harcot kell folytatnia országunk szuverenitásáért, többek mellett pedig az országunkat és az egész Európát identitásában fenyegető migránsinvázióval szemben. Hazánk fájó emlékeket idéző déli határvidékén Szeged ismét egy másik ostrom harcvonalán találja magát. „Magyarország nem kíván migránsokat befogadni, és nem kívánja megváltoztatni sem kulturális, sem etnikai összetételét” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök. Nemzetünknek szuverén joga eldönteni, hogy kiket akar befogadni és kikkel kíván együtt élni. Ez egyébként az unió valamennyi országára érvényes. A kormányfő megítélése szerint az általa felsorolt főbenjáró kérdések hátterében tulajdonképpen az önrendelkezés joga áll.
Mi, erdélyi magyarok is ragaszkodunk közösségi önrendelkezésünkhöz. Vészesen gyengülő magyar közösségünk – ennek részeként pedig a Székelyföld – megmaradásának és jövőjének egyetlen reális esélye: a területi és a kulturális autonómia. Az Európai Unióban azonban ezen demokratikus jogkövetelésünk is visszautasításba ütközik. 1848-49 élő öröksége viszont arra indít bennünket, hogy ne hátráljunk meg. Arra, hogy ne hagyjuk el szülőhazánkat, ne adjuk fel jussunkat, és ne idegen betolakodóknak adjuk át hűlt helyünket, hanem megőrizzük és megvédjük szülőföldünket, jogainkat és szabadságunkat.
Hosszú és nehéz út áll előttünk. Merítsünk erőt hozzá történelmünkből, múltunkból és szabadságharcos elődeink példájából. És keressünk szövetségeseket a nehézségek leküzdéséhez, valamint céljaink eléréséhez. A visegrádi négyek európai összefogása valós esélyt nyújt nemzeti törekvéseink sikeréhez.
A lengyel–magyar barátság – Bem József örökségeképpen – példamutató ebben a tekintetben. A szlovákok és a csehek viszonylatában, úgy tűnik, hajdani viszályainkat is sikerül „békévé oldani”. A visegrádiakon kívül a magyar–szerb viszony rendezése is jó úton halad. Itt, Szegeden a román–magyar megbékélésről külön is szólnunk kell, hiszen 1849. július 14-én Kossuth és Bălcescu a történelmi nevezetességű Kárász-házban írták alá azt a kibékülési tervezetet, amely egymással szemben álló népeinket lett volna hivatott egy csatasorba állítani.
A szabadság és az önrendelkezés minden népet megillet. A megkésett béketerv máig érvényes üzenete az, hogy a Duna menti, Kárpát-medencei, közép-európai népek egymásra vannak utalva, s nem egymás ellenében, hanem egymással összefogva érhetik el saját és közös céljaikat.
Régi-új államelnökünk, Áder János megválasztatása alkalmával magyar érdekek és értékek ilyetén képviseletével és szolgálatával reméljük és munkáljuk nemzetünk boldogulását! Hogy szabad legyen, és ne rab!
Isten, áldd meg a magyart!
                                                                        
Tőkés László