Tisztelt honfitársaim!      
 A mai napon a márciusi ifjakra emlékezünk, akik Petőfi szavaival nem szűkkeblűek, de merészek és nagyot akarók. Nekik köszönhetjük ezt az ünnepet, de ami ennél is fontosabb talán, nekik köszönhetjük azt, hogy a szabadság szeretete azóta a magyar emberek génjeibe ívódott. Örökségük igazodási pontot jelentett száz évvel ezelőtt, az újrakezdés időszakában, majd harminc éve, a diktatúra bukása után, és támaszt jelent ma is mindazoknak, akik időről időre megküzdenek közösségünk szabadságáért.
A szabadság törékeny dolog. Sokféleképpen veszélyeztetik, és ritkán élvezhetjük zavartalanul. Így van ez a forradalom másik két nagy eszméjével, a testvériséggel és az egyenlőséggel is.  
A kisebbségi sors az újrakezdések történeteként is leírható. Ma, amikor a szabadságharcról emlékezünk meg, újra el kell mondanunk a velünk együtt élő nemzeteknek, hogy a mi szabadságunk nem korlátozza az ő szabadságukat, ahogyan a másoké sem korlátozhatja a miénket. Akkor lehet egy nép, egy nemzet szabad, ha a vele együtt élő közösségek is szabadok. Ha szabadon használhatják az anyanyelvüket, szabadon élhetik meg a kultúrájukat, használhatják iskoláikat, intézményeiket, identitásukat pedig szabadon újra és újraépíthetik.
Az egyenlőség azt jelenti, hogy nem szenved hátrányt senki, függetlenül a szociális helyzetétől, nyelvétől, kultúrájától. Ez volt célja az 1848-49-es szabadságharcnak is, az egyenlőtlenségek felszámolása, a népek, nemzetek közelítése egymáshoz. Hogy ne érezze magát senki másodrangú állampolgárnak azon a földön, ahol született.
Amikor pedig testvériségről beszélünk a 21. században, azt is meg kell tudnunk fogalmazni, hogy nem voltunk és nem vagyunk egymás ellenségei. Nem vagyunk egymás ellenében a mindennapokban, nem tervezünk senkit eltiporni. Tudnunk kell előítéletek nélkül nézni egymás szemébe, megbízni a másikban, elhinni, hogy kölcsönösen a jót akarjuk egymásnak. 
Az elmúlt esztendő nehéz időszak volt, amilyenről korábban legfeljebb nagyszüleink, dédszüleink történeteiből hallottunk: mégis bizonyítottuk, hogy összefogásból és szolidaritásból nincs hiány a közösségünkben. És azt is megmutattuk, hogy az összefogásnak és szolidaritásnak nincs nemzetisége, amikor a barátainkon, szomszédunkon, ismeretlen embereken kell segítenünk.
Március 15-e idén sem szól másról, mint az újrakezdésről és a szabadságról. Emberemlékezet óta talán most vágyunk rájuk a leginkább. És tudom, hogy el fog jönni, hiszen sokan munkálkodnak azon, hogy mi gyűrjük le a világjárványt, és ne a világjárvány gyűrjön le bennünket. Az idei ünnep a márciusi ifjak mellett ezért azoké is, akik az elmúlt esztendőben félelmet nem ismerve siettek egymás, főként az idősek és a kiszolgáltatottak megsegítésére. Szól a jóakaró emberekről, minden segítőről, az egészségügyben dolgozókról, a bolti eladókról vagy a tudományos élet képviselőiről.
Az idei ünnep mindannyiunkról szól, akik a mostani embert próbáló időszakban is kitartunk, vigyázunk magunkra, szeretteinkre és azokra, akikkel ugyanazon a sorson osztozunk. Legyen ez üzenet a törődésről, a figyelemről és a szolidaritásról, amely felette áll a nemzetiségnek, nyelvnek és kultúrának.
Ma még nem látjuk a járvány végét, sok szempontból kötve a kezünk, mégsem szabad feladni a bizakodást. A következő hónapokban se feledkezzünk meg azokról, akik a leginkább kiszolgáltatottak, akik gondozásra szorulnak, akiknek segíteni tudunk egy bevásárlással, egy jó szóval. Életet menthet minden figyelmes gesztus, a mindennapokban való helytállás. Maradjunk bátrak, cselekedjünk felelősségteljesen!
Tisztelet a márciusi ifjaknak! Tisztelet a hétköznapi hősöknek!
 
Kelemen Hunor,
a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke