Tőkés László EMNT-elnök sajtóirodája
Tőkés László ó- és új évi üzenet
MÁÉRT - 2022. január 10., hétfő 19:30
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspökének, az Európai Parlament volt tagjának az évváltás kapcsán megfogalmazott közlendője az alábbiakban olvasható:
Az államcsőd
közelébe jutott Románia kommunista egypártrendszerre emlékeztető kormánya a
koronavírus-járvány súlyosbodására való tekintettel az országos veszélyhelyzet meghosszabbításáról határozott.
Hogyha létezett
volna ilyen, az Országos Vészhelyzeti
Bizottság (CNSU) anno 1989-ben is veszélyhelyzetet hirdethetett volna. Az
akkori Ceau?escu-rezsim ugyanis végső veszedelembe taszította az országot. Ez a
megállapítás fokozott mértékben érvényes volt a végveszélybe került romániai –
erdélyi – magyarságra.
Az egykori, a
mostaninál minden bizonnyal súlyosabb vészhelyzetből – Isten kegyelméből – 1989
„szabadító karácsonyán” csodával határos módon megszabadultunk. 1990 új
esztendejében tele reménnyel tekintettünk a jövő elébe. Miért ne hihetnénk és
remélhetnénk, hogy – három évtized múltán – a jelenlegi veszélyhelyzetből is van kiút és szabadulás?! És ezen a
ponton – értelemszerűen – nem csupán a lesújtó járványhelyzetre, hanem mostani
posztkommunista rendszerünkre is gondolnunk kell, amely politikai, erkölcsi
kórként telepszik társadalmunkra.
Az Úr születésének
2022. esztendejében hitbéli meggyőződéssel bíznunk kell benne, és minden
lehetőt meg kell tennünk érte, hogy a járvány és a politikai rendszer okozta
nyomasztó válsághelyzetből
kijussunk. A többségi románság és az erdélyi magyarság 1989 karácsonyán
tanúsított – kölcsönös – szolidaritásával kell munkálkodnunk és harcolnunk a
visszahúzó múlt meghaladásáért, a tényleges rendszerváltozás véghezviteléért,
országunk és magyar közösségünk felemelkedéséért.
*
* *
1989–1990 fordulóján,
a letűnt óév és a felvirradó új esztendő Janus-arcú feszültségében a
bukott múlt és az ígéretes jövendő ellentéte képzett fel szemeinkben. Semmik
voltunk és semmink nem volt. És íme – gondoltuk: szabadok lettünk, talpra
állhatunk, és minden a miénk lehet. Kegyelmi időket éltünk, ami összefogásra és
cselekvésre indított bennünket.
Az 1989. december
28-án elfogadott szilágycsehi
program-felhívásban „az egybegyűltek, élve a szabadság biztosította új
lehetőségekkel” egyöntetűen kinyilvánították, hogy „szerény erejükhöz képest
kezdeményező szerepet kívánnak vállalni a református egyház megújításában, a
reformáció örök érvényű elvének értelmében: »Ecclesia semper reformari debet«
(…) »Mindent megpróbáljatok« (1Thessz 5,21), és az alkalmat áron is megvegyétek
(Ef 5,16)” – hangzott a kiáltványban. A megújulásnak
ez a parancsoló erkölcsi késztetése – kategorikus imperatívusza – hatotta át
valamennyi testvéregyházunkat, egész, öntudatra ébredő erdélyi magyar
közösségünket.
És romjaiból
újjászerveztük egyházainkat. Visszaköveteltük jussunkat és jogainkat, példás
egyházi és polgári együttműködéssel hozzáláttunk templomaink, iskoláink,
intézményeink helyreállításához – amit és amint lehetett.
Most, az óév múltán
és az új esztendő elején az emlékezés mellett első szavunk legyen ezért a hálaadásé. Istennek adjunk hálát
mindazért, amit a tavalyi évben és az eltelt emberöltőnyi időben elértünk. Az
egymást követő jeles évfordulók mentén adjunk hálát épülő egyházainkért és
gyülekezeti közösségeinkért, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiummal
együtt, többi helyreállított egyházi iskolánkért, továbbá mindazokért az
eredményekért, melyek számbavételére ezen a helyen nincsen keret. A Partiumi
Keresztény Egyetem létrehozatalának 30. és a Sapientia Erdélyi Magyar
Tudományegyetem létrejöttének 20. évfordulóján történelmi egyházaink azon
elöljáróinak a szolgálatát külön is illesse elismerés, akik magyar nyelvű
felsőoktatásunk eme pótolhatatlan intézményeit megalapították.
Trianont követő
kényszerű létrejöttének a centenáriumán hadd idézzük a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek a millecentenárium
(1996) esztendejében választott, sokatmondó jelmondatát: „azoknak, akik Istent
szeretik, minden javukra van” – valljuk Pál apostollal (Rm 8,28). Ez az igevers
híven kifejezi nem csupán királyhágómelléki egyházkerületünk, hanem valamennyi
Romániába szakadt magyar egyházunk, valamint jogaiban és szabadságában
korlátozott egész erdélyi magyarságunk valós helyzetét és Isten szeretetébe
gyökerező hitfelfogását.
Vajon él-e bennünk
ez az istenes szeretet, melynek
vonzásában hozzá visszatalálva folytatni tudjuk magunk és a köz javára azt a
munkát és szolgálatot, amelyre három évtizede elindított bennünket?
*
* *
Az 1989-es
„dicsőséges román forradalom” megítélése tekintetében teljes tudathasadás
jellemzi a román társadalmat.
Miközben az „ellopott forradalom” haszonélvezői gátlástalan módon felprédálták
az országot, a szabadságharcosok és hozzátartozóik, valamint a megvezetett
köznép egyszerű fiai joggal teszik fel a kérdést: ezért hullatták vérüket, és
ezért a koldus és korrupt Romániáért áldozták életüket Temesvár és a nemzet
hősei?!
Az 1989-es
sorsfordító karácsony és a nemzeti ébredés kezdeti lelkesedésének elmúltán mi,
temesvári és erdélyi, partiumi, székelyföldi magyarok is kiábrándulással voltunk kénytelenek megtapasztalni
forradalmi eszményeink és reményeink megcsúfolását, a szabadság és demokrácia
ügye melletti kiállásunk visszájára fordulását. A forradalomhoz vezető
temesvári népfelkelés alapjául szolgáló román–magyar szolidaritás mindmáig
tartó, féktelen magyarellenességbe csapott át, amely útját állja a sorsdöntő
fontosságú román–magyar megbékélésnek.
Most, közvetlenül
karácsony után, Krisztus Urunk születésének évadán gondoljunk Augustus császárnak az egész római
birodalomra kiterjedő népszámlálást elrendelő parancsolatára (Lk 2,1). Idén
Románia „provinciáiban” is népszámlálást
tartanak.
Milyen gazdái
vannak országunknak, amelynek népe immár évtizedek óta a „lábával szavaz”, és
hanyatt-homlok hagyja oda hazáját? Jelenleg 3,6–4 millió romániai vendégmunkás
dolgozik idegen országban. Szíriát
követve a migránsokat kibocsátó államok rangsorában rögtön Románia következik. Számaránya függvényében az elvándorlók jelentős
része magyar.
Hogyha
„megméretik”, Erdély magyarsága is
„híjával találtatik” (Dán 5,27). És nemcsak számbeli, hanem erkölcsi értelemben
is. Mert mi értelme a kivívott szabadságnak, hogyha azt szülőhazánk „szabad”
elhagyására használjuk? Mit ér a szabadság, hogyha a gyökereinktől való
elszakadáshoz, az itthon maradó szeretteink magára hagyásához, erdélyi magyar
önazonosságunk megtagadásához, falvaink és városaink elnéptelenedéséhez vezet?
És kinek, minek alapítottunk iskolát, egyetemet, építettünk templomot, és
szerezzük vissza épületeinket és intézményeinket, hogyha lakóik a messze
idegenbe vagy a jobb létet kínáló Kis-Magyarországra vándorolnak?
Templomaink
tornyában kiknek szól a harang? A templomjáró gyülekezetnek, vagy pedig már
csak azokért, akik „a minden élők útján” végképp eltávoznak?
Európai migránsok
vagy erdélyi magyarok legyünk? –
élére állítva ezenképpen tevődik fel a kérdés.
A „szabad és
demokratikus” Románia utóbbi harminc évében – hogy az előbbiekről ne is
beszéljünk – Marosvásárhely magyar népességének aránya 50% alá esett,
Szatmárnémetié 40%, Nagyváradé 30%, Kolozsváré pedig 20% alá. A sort
folytathatnánk. Számbéli arányunk – nevezhetjük így – a kassai, illetve pozsonyi
modell szerint alakul. És még csak az sem vigasztalhat, hogy román
polgártársaink fogyatkozása is drámai. Ők ugyanis a saját országukban vannak –
nekünk viszont létkérdés, hogy ne jussunk az elfogyott szászok és svábok
sorsára.
1989 szent
karácsonyán a szilágysági Menyőben tartott ünnepi istentiszteleten egyik első
dolgunk az volt, hogy nyilvános felhívást intézzünk a bukott Heródes országából elvándoroltakhoz: „Jöjjetek haza!”
Most, az új
esztendő kezdetén, valamint a XXI. évszázad elején sincs égetőbb és fontosabb
kérdés, mint vészes fogyatkozásunk
megállítása, demográfiai válságunk leküzdése. Kárpát-medencei szinten
nemzeti magyar kormányunk is ezen munkálkodik a család- és gyermekvédelem, a
kivándoroltak hazavonzása és a határokon átívelő nemzetegyesítés terén, illetve
az illegális migráció és a deviáns nyugati ideológiai áramlatok ellenében.
Egyházainknak és
polgári társadalmunknak, családjainknak, mindannyiunknak és egész nemzeti
közösségünknek nemes feladata és szent kötelessége, hogy az itthon
lévőket itthon tartsa, az eltávozottakat pedig hazahívja. Gyermekeink,
ifjúságunk szülőföldünkön való megtartása kiemelt hivatása a felnőtt
társadalomnak. Civil társadalmunknak, politikai képviseleteinknek és
önkormányzatainknak pedig kiváltképpeni felelősségük, hogy megfelelő politikai,
gazdasági és létkörülmények kialakításával segítsék elő népünk Erdély földjén
való megmaradását.
Az új esztendőben Kányádi Sándor „csendes
pohárköszöntőjével” kívánjuk közösen: „Szaporodjon ez az ország / Emberségbe’,
hitbe’, kedvbe’, / S ki honnan jött, soha, soha / Ne feledje.”
Kérjük felhasználóinkat, hogy a Külhoni Magyar Sajtószolgálat anyagait minden esetben KMS jelzéssel használják fel.
Az MTVA szó szerint, minden változtatás nélkül továbbítja a KMS-be beadott közleményeket, a szövegekért minden esetben a közleményben jelzett közlő a felelős.
(c) Copyright MTVA
Forrás: Külhoni Magyar Sajtószolgálat
Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap 2013 © Minden jog fenntartva.
|