Négy év kihagyás után a Székelyföld autonómiatörekvéseit két évtizede következetesen képviselő Székely Nemzeti Tanács újra megszervezte március 10-én a székely szabadság napját Marosvásárhelyen. A székely vértanúk emlékművénél megtartott megemlékező népgyűlésen meghívottként jelen volt és beszédet mondott – mások mellett – Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is. Felszólalása alább olvasható.
*
„Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben” – a vértanúságot szenvedett Pál apostol ezenképpen vall Krisztus követőinek sorsvállalásáról, majd így folytatja: „Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2 Kor 4,8-10, 16-18).
A székely vértanúk mai emléknapján bennünket sem a kétségbeesés, a halálfélelem és a csüggedés nyomasztó érzése fog el, nem gyászolni gyűltünk össze, hanem éppen ellenkezőleg, azoknak a hősöknek az „örök dicsőségét” hirdetjük, akik nem az „ideig való láthatókra”, hanem az „örökkévaló láthatatlanokra” tekintve áldozták életüket a honért és a szabadságért. A hagyományossá váló Székely Szabadság Napján – ahogyan Kossuth Lajos nevezte – az aradi „Magyar Golgota” bitófáinak keresztje képzik fel szemeink előtt. Az aradi Tizenhárom sorába lépve, bágyi Török János, martonosi Gálffi Mihály és nagyváradi Horváth Károly azok, akik a gyalázatosan vérbe fojtott magyar szabadságharc folytatására szövetkezve itt, a székelyvásárhelyi Postaréten jutottak fel a dicsőséges székely Kálváriára. „Szent hely ez, óh vándor (…) Élni szabadságban, vagy ezért meghalni merészen: / Ezt hitték, vallták s haltak érte híven” – véste emléktáblájukra a nagy Jókai Mór, a hálás utókor.
Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóján méltó, hogy a magyar és a világszabadság költőjeként és mártírjaként az ő szavát idézzük. A márciusi ifjakhoz igen közel állott a magyar jakobinusok mozgalma, és példaként tekintettek annak 1795-ben, Budán kivégzett vértanúira. A kivégzésük helyének nevét viselő Vérmező című versét Petőfi akár a marosvásárhelyi postaréti vérmezőről és szabadságharcos hőseiről is írhatta volna – idézem: Martinovics apát és négy társa „és több mások összeszövetkeznek, / Széttörni rabláncát a magyar nemzetnek. / Összeszövetkeztek életre-halálra, / Szabadságot hozni a magyar hazára, / A magyar hazának elnyomott népére, / Az elnyomott népnek sóhajtó lelkére.”
A Makk-féle összeesküvés székely vértanúinak – köztük a Sepsiszentgyörgyön utóbb kivégzett Váradi Józsefnek és Bartalis Ferencnek – a sorsa mindenekelőtt azt a halálmegvető bátorságot példázza, mely a szabadságért utolsó leheletükig kiálló elődeink legjavát jellemezte. Az önféltés jelenkori elgyávult korában aligha képzelhető el, hogy valaki is azt kívánja: „Ott essem el én, / A harc mezején” – amint Petőfi Sándor profetikusan beteljesülő vágya diktálta.
Székely vértanúink élete és halála továbbá arra nézve példamutató, hogy vesztes, mi több, vert helyzetben sem adták fel a harcot, az ügyet, amelyben hittek. Manapság jogainkért és szabadságunkért vívott küzdelmünk – mondhatni – nem jár életveszéllyel. A ma embere mindazáltal még a minimális kockázat vállalásától is visszariad, nemhogy érdemi anyagi, erkölcsi, politikai áldozatot hozna nemes céljaink megvalósítása, a közösség, a nemzet érdekében. A rendszerváltozás kezdete óta eltelt három évtizedre visszatekintve, keserű lélekkel kell megállapítanunk, hogy erdélyi magyarságunk az önfeladás útjára tévedt. Nemzeti ünneplésünk is azért mutat felemás, már-már tudathasadásos képet, mivel ünnepelt példaképeinktől és fennen hirdetett eszményeinktől messzire szakadt a kiüresedett mindennapi valóság.
Nincsen ez másképp a nemzetpolitika, a magyar nemzeti önrendelkezés, a székely területi autonómia ügyében sem. Három évtizede annak, hogy a kolozsvári Szent Mihály-templomban választott képviselőink és szenátoraink Isten színe előtt felesküdtek az autonómiára. A Habsburg titkosszolgálattal kollaboráló Bíró Mihály kései cinkosai azonban tettek róla, hogy nemzeti önrendelkezésünk ügyét vakvágányra futtassák, és a megalkuvó paktumpolitika oltárán feláldozzák. A kedvezőtlen külső körülmények és a belső árulás körülményei között azóta is valóságos akadályfutást kell folytatnunk nemzeti közösségünk legfőbb stratégiai célkitűzése, az erdélyi magyarok tényleges szabadságát biztosító közösségi önrendelkezés kivívása érdekében.
Éppen húsz éve annak, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli bővített szatmárnémeti közgyűlése új fejezetet nyitott az erdélyi autonómia ügyében, célul tűzve ki, hogy: „Az önfeladás, a behódolás, a megalkuvás politikájával, másfelől a lassú elsorvadás, a beolvadás és a menekülés önveszejtő gyakorlatával szemben a hit és a hűség, az építés és a gyarapítás egyházi-polgári, missziói és nemzetpolitikai alternatíváját kívánjuk megvalósítani, a közösségi önrendelkezés útját kívánjuk kiépíteni.”
Nem adjuk fel! – hirdette a közgyűlés puszta megrendezésével, programjával és határozataival.
Nem adjuk fel! – tanúsította létrejöttével a nemsokára megalakuló Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
A Székely Szabadság Napjának időszerű és örök érvényű üzenete ugyanez: Nem adjuk fel!
Bogdan Aurescu román külügyminiszter képtelen állítása szerint „a Székelyföld nem is létezik”. Az SZNT akkor sem adja fel!
Az EMNT kezéből tizenkét év után kivették az állampolgári honosítás szolgálatát. Ennek ellenére sem adjuk fel!
Köszönettel tartozunk Szili Katalin autonómiaügyekben illetékes volt miniszterelnöki megbízottnak. Kérem, tolmácsolja üzenetünket: Nem adjuk fel!
Tovább visszük a történelmi régiókról szóló európai polgári kezdeményezés, valamint a romániai kisebbségi törvény ügyét. Számítunk baszk és katalán sorstársainkra, valamint elfogulatlan román barátainkra. Szabadságharcos székely hőseinkről veszünk példát: Soha nem adjuk fel!
Bukovinai román és kárpátaljai magyar Testvéreinknek is ugyanezt üzenjük: Ne adjátok fel! Isten legyen Veletek!