A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

Trianoni országcsonkítás és nemzeti összetartozás. Éles ellentétben áll egymással a kettő. Az összetartozás öröme sem feledtetheti velünk mélységes fájdalmunkat a magyarsággal szemben elkövetett égbekiáltó igazságtalanság miatt. Első szavunk tehát a nemzeti gyásznapról szól, melyről nemzedékről-nemzedékre megemlékezünk. Olyanképpen, ahogy Karinthy Frigyes is emlékezetébe idézte fiának: „valami fáj, ami nincs… mint akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam”.
Oltja viszont fájdalmunkat, hogy az évfordulón, felülemelkedve a mohácsi mértékű történelmi tragédián, határon innen és túl együtt van a nemzet. Helyes dolog ugyanis, hogy nem süppedünk a mérhetetlen gyászba, hanem – úgymond – egy pozitív stratégiát követve, mesterségesen szétszakított nemzetünk összetartozását éljük meg és erősítjük, ezáltal gyógyítva és meghaladva Trianon traumáját.
Azonban összetartozásunk ünnepi érzéseitől áthaladva nem szabad a ló másik oldalára átesnünk. Ezekben a napokban némelyek nemes túlzással valóságos „sikertörténetként” emlegetik, hogy minket Trianon sem tudott megtörni”, sőt „megerősödve kerültünk ki” a katasztrófából. Sajnos, ennek éppen az ellenkezője igaz, ugyanis nap mint nap szembesülnünk kell azzal, hogy mincsoda nagy pusztítást végzett és végez bennünk, ami közel száz éve szakadt reánk.
Nézzünk szembe hát valós helyzetünkkel, és tartsunk önvizsgálatot, s itt most legfőképpen arra gondolok, amit Beke György annak idején „önkéntes Trianonként” nevezett meg. Vagyis arra, hogy amit ellenségeink könyörtelen brutalitással követtek el velünk szemben, azt mi magunk vétkes módon még csak tovább tetézzük az öngyilkossághoz fogható öncsonkítással.
Für Lajostól olvastam az ezredfordulón a következő adatokat. Kis Magyarországon több mint egymillió gyermektelen, továbbá hasonló számú egygyermekes házaspár él. Lélekszámuk együttvéve több mint ötmillió – vagyis az ország lakosságának több mint a fele. És hogyha ehhez még a szintén egymilliónyi egyszülős családot is hozzávesszük, akkor arra kell rádöbbennünk, hogy Magyarországnak nem csupán a határai, hanem a társadalma, népességi szerkezet is csonka. Így állunk hát „csonka-Magyarországgal” – és akkor még az elcsatolt területek kisebbségbe kényszerített magyarságának külső és belső „csonkaságáról” nem is beszéltünk…
Ezen kell tehát változtatnunk, hogyha – amint az előttem szóló mondotta – nemcsak emlékezni, hanem egy jobb jövőt merünk és akarunk építeni.
Raffay Ernővel együtt üdvözlöm a régi-új magyar kormány család- és honvédelmi politikáját, amely az egyesült Európa önfeladó politikájával szemben büszkeséggel tölthet el bennünket. Ezért viszont nem elég szavakkal lelkesedni, hanem nekünk, külhoni magyaroknak is cselekednünk kell. Migránsok módjára nem szabad idehagynunk szülőhazánkat. Röpke harminc év alatt Nagyvárad magyarsága 40%-ról mintegy 25%-ra apadt. És a mi népesedési mutatóink is mélyponton állnak…
Életrevaló atyáink és eleink örökségét tovább kell vinnünk, hogyha – az 5. parancsolat szavával szólva – azt akarjuk, hogy: „hosszú ideig éljünk ezen a földön, melyet az Úr, a mi Istenünk adott minékünk”. Így legyen!

 Nagyvárad, 2018. június 5.

Tőkés László