A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

Lengyel Szabolcs, a kisvárdai székhelyű Tőkés László Alapítvány Kuratóriumának elnöke az alábbi közleményt juttatta el a nyilvánossághoz: 
 
„A Felvidék ez esztendőben kétszer is nagyon-nagyon megszorongatta a Kárpát-medencében élő, egymásra is figyelő magyarok szívét: előbb a mindig történelmi hazában, nem csak földrajzi Kárpát-medencében gondolkodó, érte-értünk érvelő korszakos hazavédelmező, Duray Miklós elmenetelével. Majd Koncsol László, a szavakból honteremtő, templomépítő költő és irodalmár távozásával. Két történelmi mértékű, értékű magyar ment el közülünk.” Dr. Békefy Lajosnak, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma egykori irodalmi szekciója elnökének szavaival azonosulva szomorú szívvel veszünk búcsút tőlük mi is: a kisvárdai székhelyű Tőkés László Alapítvány kuratóriumának tagjai. Alapítványunk két kitüntetett tagját veszítettük el. Duray Miklós 1996-ban, Koncsol László 2009-ben vette át az 1989 szeptemberében létrehozott Tőkés László Alapítvány kitüntetését, amellyel többek között a magyar nemzet érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenységet ismerjük el.
Duray Miklós az alapítvány emlékkönyvébe a következőket írta: „Meglepetéssel kaptam a hírt, hogy a kisvárdai Tőkés László Alapítvány egyéni díját nekem adományozzák. Nekem ez a díj nagy megtiszteltetés. Minden elismerés segíti az embert. A külvilág így jelzi, hogy az addigi tevékenységemet elismeri és a jövőben is számít rám. Ez sok erőt ad, felszabadít energiákat, amiről talán azt sem tudom, hogy léteznek bennem.”
Koncsol László a 2009. évi díjátadás után a következőket mondta: „Amikor kaptam a telefont, lebénultam. Miért? Miért ez a kitüntető figyelem, amikor semmi rendkívülit nem tettem. Térdemet az is megrogyasztotta, hogy a díj névadóját az 1980–90-es évek egyik eurázsiai kulcsemberének tekintettem. Számomra egyértelmű volt, hogy Reagan elnökkel, Lech Walesával és II. János Pállal töri halált megvető bátorsággal, Istenbe vetett bizalommal a hallgatás falát.  A díj megrendített. Úgy érzem, hogy az őseim nyúltak utánam: Gyulaháza, Szabolcsbáka, Kisvárda, Tiszahát… Remélem, sőt hiszem, kapcsolatunk, amennyiben az Úr megtart e földön, nem ért véget. A többi díjazottat is szeretettel köszöntöm a klubunkban. Mindent köszönök mindenkinek, az Úr bő áldását kívánom mindnyájunk életére és szolgálatára.”
Őszinte részvétünk az elhunytak hozzátartozóinak és a Felvidék magyarságának.