A Külhoni Magyar Sajtószolgálatról

Egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem. Történelmünk tele van a szabadságért vívott harcok sokszor legendás eseményeivel, amelyeket a kollektív emlékezet évszázadokon keresztül őrzött, mint ahogyan a legnagyobb csodákat szokás. Ezek közül is külön kiemelkedik az 1848-49-es forradalom, az a magyar szabadságharc, amely bár nem érte el a kitűzött célját, mégis fontos mérföldköve a nemzetté válás folyamatának: a nemzeti felemelkedés hajtómotorja és üzemanyaga egyben.
13 olyan férfira emlékezünk itt évről-évre, és velük együtt azokra a névtelen hősökre is, akik életüket adták a magyar szabadságért.
Ők a lehető legnagyobb áldozatot hozták azért, hogy a magyar nép legyőzze az abszolutizmus önkényét, kiutat találjon a feudális elnyomásból, hogy az emberi méltóságból ne csak egyeseknek jusson, míg mások elnyomásban élnek, hanem mindenki részese legyen.
Ők azok, akiknek példája és példamutatása akkora erővel bír, hogy azt sem a 19. századi önkényuralmak, sem a 20. századi diktatúrák nem tudták kitörölni a nemzet emlékezetéből. Átszőtte azt és átitatta, ahogy csak az igazi hősök és a nagy tettek képesek erre, védte és óvta, mint egy láthatatlan burok, egy szellemi pajzs, amely ellenáll minden könyörtelen próbálkozásnak. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az 1848-as szabadságharc és a 13 aradi vértanú emléke életben tartotta, erősítette a magyar nemzet immunrendszerét a legnagyobb kihívások idején is.
És azért lehetett ez így, mert egy forradalmat túlerővel, fegyverrel, cselszövéssel, ármánykodással és árulással el lehet tiporni, de a szabadság iránti vágyat, a szabadság szeretetét, az igazságosság és az emberi méltóság természetes óhaját nem tudja elpusztítani semmilyen fegyver, semmilyen tiltás.
Ez pedig tanulságul szolgálhat ma is mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy egy nemzeti közösség jogos igényeit és jogait semmibe lehet venni, közigazgatási és igazságszolgáltatási eszközökkel azokat meg lehet tiltani.
Minden szabadságharc az emberi méltóságért folytatott harc is egyben.
Így volt ez 1848-ban, igaz ez 1956-ra, és nemkülönben 1989-re.
Szabadság nélkül nincs emberi méltóság, és emberi méltóság nélkül nincs szabad, Isten teremtményéhez méltó élet.
Arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Számunkra ez ma józan megoldásokat feltételez, amihez folyamatos párbeszédre, egymás kölcsönös tiszteletére és bizalomra van szükség.
Amikor mi, erdélyi magyarok azt kérjük a szabadságot szerető román honfitársainktól, hogy közel száz esztendővel az 1918-as egyesülés után úgy tekintsenek ránk, mint államalkotó nemzeti közösségre, akkor nem elvenni, nem elvitatni akarunk valamit, hanem csupán az egyenlő jogok, az emberi méltóság és a szabadság feltétlen tisztelete és szeretete vezet bennünket.
Azoknak az ígéreteknek a betartása, amelyeket közel száz esztendővel tettek a gyulafehérvári nyilatkozatban, a mai napig várat magára. Oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban minden nemzetiség a saját nyelvén intézheti ügyeit.
Ez több volt, mint ígéret. Ha a gyulafehérvári nagy nemzetgyűlést tekintik a román állam jogalapjának, akkor az ott elhangzott rezolúció is törvényi erővel bír. S bár a magyar és a román értelmezés a történelmi eseményről más és más, száz esztendő alatt sem közeledtek az álláspontok, a mai és a jövő nemzedékek együtt élnek és együtt fognak élni. Szabadon és méltóságban, mondjuk, és ezt várjuk el mi, egymás nyelvi, kulturális, vallási és etnikai identitását nem csak tisztelve, hanem annak feltételeit is megteremtve, hogy azt szabadon megőrizhesse minden magyar ember. Mert a többség mindig felelős azért, ami a vele együtt élő kisebbséggel történik.
Azok, akik egy nép szabadságáért harcolnak, megérdemlik az utókor feltétlen tiszteletét. Azok, akik a nemzet szabadságharcában a legnagyobb áldozatot hozzák, életüket adják a szabadságért, kitörölhetetlen nyomot hagynak az őket követő nemzedékek emlékezetében, védőpajzs lesznek nehéz időkben, világító tornyok a bizonytalanságban és erkölcsi mérce a nagy kihívások idején.
Akikre ma emlékezünk, az aradi vértanúk, így élnek ma is, így akarjuk megőrizni és tovább adni az utánunk jövő nemzedékek számára.